Aktuális

„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem!”

Még Pilátus tornácától is hosszú az út idáig, még a „kereszt botrányától” is e „botrányos mondatig”.

Jézusnak mégis ezt a mondatát szeretem a legjobban, mintha e mondatával egyenesen az én hitemre számított volna. Pedig „botrányos mondat”, mellyel – mintha minden eddigi szavát hiteltelenítené. Hol esik itt már szó arról, hogy „boldogok, akik sírnak” – S mégis: az egész nagy dráma épp hiteles nem lenne nélküle. Ez az egy mondat mégis hiányzott. Ezzel az egy mondattal jegyezte el magát végképp velünk. Ezzel az egy mondatával vonz bennünket örökre magához.

Igen, mielőtt engesztelő áldozatát elfogadta volna, utoljára még mintha az Atya is levette volna róla tekintetét. S azóta ez a velünk örökre egybefonódott, csodálatos és édes Isten soha többé nem foghatja be fülét, ha kétségeinkben saját mondatát kiáltjuk feléje.

Egy lett közülünk mindörökre.

***

Milyen nehéz bármit is szólni minderről, de semmit se szólni még nehezebb. Ha valaki olvasgatta a Bibliát lámpaoltás előtt, az éjszaka csendjében, egészen bizonyos, hogy megszólította legalább egy mondata. S ha valaki nagy szükségében olvasgatta, lehetetlen, hogy ne érzékelte volna a betűk mögött az Ige jelenlétét. Ő volt az. Mert Ő ma is köztünk van, éppúgy, sőt sokkalta inkább, mint „a maga idejében”.

Jézus valóban föltámadott.

(Új Ember, 1963. április 7.

In: Pilinszky János: A mélypont ünnepélye. Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest.

187-190. – részlet.)

ÁLDOTT, BÉKÉS HÚSVÉTI ÜNNEPET

KÍVÁN A

VÁCI EGYHÁZMEGYEI KÖNYVTÁR!